Kérdése van gyermekével kapcsolatban? Segítünk!

Kislányunk 13éves lesz januárban.Nagyon ügyes ,jó képességü gyerek.Versenysportol országos első helyei vannak.Nyilván sok szabadideje  nincs,de ha van szívesen játszik a barátaival.Kb.egy fél éve sokszor ha valami nem úgy történik ahogy ő szeretné, kiabál veszekedik becsapja az ajtót.Nem hat rá semmi,hiába magyarázzunk neki szépen nyugodtan!Ilyenkor hogyan reagáljuk le,hogy a gyerekünknek a legjobb legyen!?

Egy kicsit kevésnek érzem az információt, amit a nagylányáról ír - ezek a veszekedések, indulatkitörések az otthoni környezetre koncentrálódnak? Vagy előfordulnak baráti, iskolai stb. társaságban is? Milyen gyakran fordul elő ilyesmi - havonta, hetente, naponta? Mik azok a témák, amikben ilyenkor nem érvényesül az akarata, és amik "robbanáshoz" vezetnek? Alapvetően az életkora miatt családi környezetben nem meglepő a jelenség - kamaszkorba lépve meg kell vívnia a harcait, újra kell "tárgyalnia" a határok, az autonómia kérdését, önállósodnia kell, aminek eszköze általában a szülőkkel való kisebb-nagyobb mértékű konfrontáció, a lázadás. Ezt egy kicsit még hangsúlyosabbá teheti, ha egy alapvetően jól szocializált, szabálykövető, magas színvonalon teljesítő gyerekről van szó. Azt is gondolom, hogy a kamaszodással való háborúskodás, lázadás nem megkerülhető, és szerencsésebb, ha a maga idejében lejátszódik - azok a gyerekek, aki jól alkalmazkodóan, mindenféle viharok nélkül jutnak túl ezeken az éveken, sok esetben nem tudnak igazán leválni sem, ami
negatívan hatnak a felnőtt életük sikerességére - vagy pedig megkésve, akár húszas éveikben "kamatostul", váratlan hevességgel pótolják a
kihagyott lázadást. Visszatérve a konkrét esetre: a jelenség akkor jelent gondot, ha inkább szabály lesz, mint kivétel, ha a családi békét tartósan,
hónapokon keresztül, és jelentősen aláássa, ha gyerek hangulatában, aktivitásában, családi és baráti kapcsolataihoz, teljesítményhelyzetekhez és korábban kedvelt szabadidős tevékenységekhez való hozzáállását is észlelhető, tartós változás következik be - ez esetben megvan a veszélye egy hangulatzavar
kialakulásának, ami komolyabb figyelmet igényel. Ha azonban a viharok jönnek és mennek, ha a köztes időszakokban a gyerek hangulata jó, szerepeiben megfelelően funkcionál, ha vannak otthon a korábbihoz hasonló felhőtlen, békés pillanatok, akkor nem gondolom, hogy érdemes aggódni emiatt, a normatív serdülőkori krízissel járó jelenségnek tekinthető. (Talán könnyebb, ha a dackorszakra gondolunk, mint analógiára - és valóban valami hasonló történik, ahogyan a világot egyre ügyesebben birtokba vevő kisgyermek folyamatosan ellentétbe keveredik a környezetével, úgy próbálgatja a
serdülő a saját és a körülötte élők határait. És egy dackorszakossal sem könnyű feladat együtt élni...). Ami mindenképpen fontos lenne,
hogy legyen lehetőség a viharok lecsengésével, az indulatok lecsillapodásával higgadtan beszélgetni a helyzetekről. Ez az érzelmi
vihar kellős közepén gyakorlatilag esélytelen, csak szítja a konfliktust (akkor is, ha a szülő nyugodt, higgadt - ez lehet még olaj
is a tűzre, ha a gyerek úgy érzi, hogy a szülei nem vonódnak be a számára fontos helyzetbe érzelmileg, csak "oktatnak"). Ilyenkor
érdemesebb időt hagyni neki a megnyugvásra (csapja be az ajtót magára nyugodtan, vonuljon el, míg meg nem nyugszik). Meg általában minél
többet beszélgetni, bármiről. Értelmes nagylányról van szó, így azt is megkockáztatom, hogy nyugodt, békés pillanatokban azt is vissza
lehet neki jelezni, hogy ezek a viharok a mi értelmezésünk szerint az ő szárnypróbálgatásairól, önállósodásáról, határkereséséről, s végső
soron felnövekedéséről szólnak - amit minden nehézség ellenére alapvetően értünk, és elfogadunk. Hogy tudjuk, hogy ezt "le kell
meccselni", és ez még sok konfliktussal, veszekedéssel fog járni, de mivel szeretjük őt, ezért nem kérdés, hogy mindent át fogunk vészelni.
- Ez a visszajelzést, azon túl hogy a kapcsolat erősségéről biztosít, azért is lehet jó, mert segíthet a gyereknek is kicsit jobban
megérteni saját viselkedését. Belülről még nehezebben értelmezhetőek a serdülőkor nevű hullámvasút történései, azért sokat jelenthetnek a
kívülről jövő támpontok, visszajelzések.

Háromgyermekes anyuka vagyok. Van egy 8 éves fiam, egy 3és fél éves lányom és egy egyéves lányom. A középsővel lenne problémám. Nem igazán tudom kezelni a viselkedését. Egyáltalán nem fogad szót, sőt olyat csinál, amiről tudja, hogy nem helyes vagy szabad. Ráadásul érezni lehet rajta gonoszságot is. Ha olyan kedve van egy tündér és a testvéreivel is szépen eljátszik. Azonban ha rájön valami (ami nem is valami, csak épp olyan kedve van), akkor a kicsit piszkálja, a naggyal kötekedik. Mivel semmivel nem tudom megfogni, már kezd kicsúszni a kezem közül a gyeplő. Mit tudok vele tenni? Nem hallgat az apjára sem, igaz tőle tart. Mit csinálok rosszul? Próbáltam büntetni, megvonni dolgokat, amiket szeret. Néha már végső elkeseredésemben a fenekére is csapok. Rengeteget kell üvöltözni vele, mert ha szépen mondom neki, akkor meg sem hallja. Mit tehetnék? Vigyem el orvoshoz? De milyenhez? Óvodás és az óvónők elmondása szerint ott nincs vele különösebb baj. Vezető egyéniség, és próbálja irányítani a többieket. Néha durcás, ha valami nem úgy van ahogy szeretné. De ennyi. Viszont itthon kibírhatatlan. Most már két hete itthon van betegség miatt és szörnyű. Néha már a kicsit féltem, nehogy valami kárt tegyen benne. Mert aki véletlenül telerajzolja a kistestvérét filctollal, vagy épp fellöki, mert útban van, annak már csak egy lépés véletlenül kiszúrni a szemét, vagy lelökni a lépcsőn... Kétségbe vagyok esve. Én vagyok rossz szülő? Kérem segítsenek!

A leírtak alapján mindenképpen pozitívum, hogy kortárs közösségben jól funkcionál a kislány, tud alkalmazkodni a csoportszabályokhoz. Azt lenne jó kideríteni, vajon miért van ez másként otthon. Ennek hátterében rengeteg tényező állhat, gyakori ok például a testvérféltékenység, ami folyamatos feszültséget okozhat a gyerekekben, melyet így, csínyekkel, a kisebbel szembeni agresszióval kommunikálnak - de ez csak egy lehetőség. A tisztánlátás érdekében jó lenne tudni, hogy korábban hogyan alakult a közös életük, mióta állnak fent a problémák, pontosan mikkel és milyen eredménnyel próbálkoztak, miként látja a helyzetet a kislány és a többi családtag stb. - megismerni a kialakult helyzet történetét. Javaslom, keressék fel ambulanciánkat (a 52/342-045-ös számon kérhető időpont), ahol szakorvosainkkal közösen tisztázni tudják ezeket a kérdéseket, és segítséget kaphatnak a probléma kezeléséhez. 

Érdeklődnék, hogy kisfiamat (6 éves) hová vihetném, mert az óvodába ahová jár azt mondták, hogy vannak vele viselkedési problémák, nem fogad szót, van amikor hisztizik stb, és, hogy jövőre iskolába megy, ezért ezt a problémát jó lenne felmérni, javítani.

Az egyik lehetőség, hogy Ön, illetve akár az óvoda is tudja kezdeményezni gyermeke vizsgálatát a Pedagógiai Szakszoláglatnál (6723 Szeged, Sólyom u. 4., tel.: 62/433-666), ez az iskolakezdés szempontjából is megfontolandó lehet, amennyiben az óvónőkben is felmerül ennek szükségessége. A másik lehetőség a Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai gondozó felkeresése (Szeged, Temesvári krt. 35.), itt ambuláns vizsgálatra a 62/342-045-ös számon tud időpontot egyeztetni (beutaló nem szükséges), a továbbiakban az ambuláns orvos tud tanácsot adni esetleges további kivizsgálás szükségességéről. 

Nem tudom egyforma erősen szeretni a gyerekeimet, és ez nagyon bánt. Félek, hogy ők is érzik. Mit csináljak?

Nehéz helyzetben vagyok, ha válaszolni akarok feltett kérdésére - jó lenne tudni, pontosan mit ért azon, hogy nem egyforma erősen szereti gyermekeit? Mikor, milyen helyzetekben érzi ezt? Mi ennek az oka? Jó lenne tudni azt is, hány éves gyerekekről van szó.
Nem ismerve a válaszokat, általánosságban próbálok felelni a kérdésére.
Nem egyformán szeretjük a barátainkat - akármilyen jó barátok is legyenek -,  de még a szüleinket, testvéreinket sem - miért támasztjuk hát önmagunkkal szemben, hogy egyformán szeressük gyermekeinket? Hiszen teljesen különböző személyiségű két (vagy három, négy stb.) emberről van szó, akikkel más és más közös élményeink vannak, különbözhet a temperamentumuk, a stílusuk, a gondolkodásuk, az ízlésük... Különbségeiknek, egyediségüknek a figyelmen kívül hagyása lenne, ha mi magunk is teljesen egyformán viszonyulnánk hozzájuk.
Vannak korszakok, amelyeket egyik vagy másik gyermekünk nehezebben, viharosabban él meg, míg a másik éppen szelídebb, könnyebben kezelhető (majd ez idővel akár át is fordulhat) - természetes, hogy szerethetőbbnek érezzük, akivel nem vagyunk állandó konfliktusban. Vannak olyan családok, ahol valamelyik gyerek inkább anyás, a másik meg apás, talán a gyerekek nemi különbsége, talán a szülőkhöz való temperamentumbéli hasonlóságuk miatt - nyilvánvalóan sem anya, sem apa nem tud egyenértékű kapcsolatot kialakítani ebben a helyzetben a két gyerekkel; de ez nem is baj. Nagyon sok múlik a születési sorrenden: egy kisebb gyermeknek az élete első éveiben nagyobb szüksége van az anyával való szoros kapcsolatra, megélt egységre, míg az idősebb esetleg átmenetileg kijjebb szorul, jobb esetben apával fűzi szorosabbra a kapcsolatát. Ha egy családban az egyik gyermek betegesebb, mint a többi, több gondoskodást, együtt töltött időt, átvirrasztott éjszakát igényel a szüleitől, féltetteb óvottabb, kivételezettebb helyzetbe kerülhet, mint a többi testvér (ezt persze célszerű hosszabb távon valamiképp kiegyenlíteni). A lényeg, hogy minden gyermek érezhesse, hogy számíthat a szülőkre, hogy bizalommal fordulhat hozzájuk, hogy biztonságban van a családban, hogy elfogadják, elismerik és szeretik őt.
Ha valamelyik gyerekkel a gyakori konfliktusok miatt feszültebb a kapcsolat, mint a többivel, célszerű békésebb pillanatokban beszélni arról, hogy a viselkedése ugyan indulatokat (haragot, szomorúságot, aggodalmat) vált ki belőlünk, de ez nem a szeretet hiánya miatt van, hanem éppen azért, mert szeretjük, féltjük, javát akarjuk. Érdemes ilyenkor azokat a tulajdonságait, erősségeit is elsorolni, amik miatt nagyra tartjuk, értékeljük - ha esetleg úgy érezné, hogy a testvére(i)hez képest értéktelenebb, kevésbé ügyes, okos, szerethető stb. És lehet hangsúlyozni a testvérek közti különbségeket, kiemelve mindegyiküknél a pozitívumokat, a különbözőségből fakadó erősségeket.
A fenti példák csak általánosságok, vagy kiragadott gyakori példák - nem biztos, hogy az Ön esetében megállják a helyüket. Egy család attól lesz egyedi, élő, különleges rendszer, bármely két tagja között sajátos, külön történettel rendelkező, össze nem hasonlítható kapcsolat alakul ki - ezeket nem érdemes mérlegre tenni, egymáshoz hasonlítani. Ha emiatt még bűntudatot is megél a szülő - a gyermek szempontjából az a legrosszabb forgatókönyv.
Mindezeket figyelembe véve hozzá kell tennem, hogy amennyiben valamelyik gyermekkel a kapcsolat tartósan kedvezőtlenül alakul, az indulatok, konfliktusok eluralják a viszonyt, vagy ha a szülőben olyan ellenérzések, negatív indulatok támadnak, melyek túlmutatnak az adott helyzeten, nehezen magyarázhatóak és hosszabb ideig fennállnak, akkor érdemes lehet a probléma részleteit feltárva személyes segítséget kérni, mert akkor olyan fel nem ismert okok állhatnak ennek hátterében, amelyekkel jó lenne foglalkozni.
Összességében úgy fogalmaznék, hogy nem az a kérdés, hogy egyformán szeretem-e a gyermekeimet, baj-e ez, kell-e egyáltalán egyformán szeretnem őket - hanem hogy ha bármelyikük egyedüli gyermekem lenne, felmerülne-e bennem a kérdés, hogy tudom eléggé szeretni?

21 hónapos kisfiam az utóbbi időben gyakran ordítva ébred éjjel, elég sokáig tart megnyugtatni, kapálózik olyankor, üt-vág, kiabál, ha felveszem feszíti ki magát a karomból, szinte "lemegy hídba".. Körülbelül a testvére születése óta van ez, aki most 4 hónapos. Semmi jelét nem mutatja egyébként a testvérféltékenységnek, szereti, puszilgatja, simogatja a kisöccsét. Felnőtt fejjel én nem gondolom, hogy napközben érnék olyan ingerek, amik felzaklatnák, esetleg amitől megijedne, persze ő még más szemmel tekint a világra. Hallottam, hogy a gyermek napjának esti mese szerű felidézése segít feldolgozni az aznap történteket, de sajnos elég rossz mesélő vagyok, ráadásul ha belekezdek lemászik az ágyáról és odébb áll... Szeretnék tanácsot kérni, hogy mivel segíthetnék neki, hogy elmúljanak az éjszakai rossz álmai, mert én csak ezzel tudom magyarázni a felsírásokat (foga nem jön, egyéb fájdalma nem hiszem hogy lenne, bár nem beszél még, nem tudja elmondani).

A leírtak a pavor nocturnus nevű alvászavar tüneteire emlékeztetnek, amelynek a pszichés és alkati okai egyaránt lehetnek, és ami makacsul megkeserítheti az éjszakákat. A pavor az alvásidő első harmadában, éjfél előtt jelentkezik, a hangos sikítással, kétségbeesett sírással, zaklatottsággal, remegéssel, heves szívdobogással, izzadással járhat. A gyermek látszólag ébren van, még sincs teljesen tudatánál – emiatt is nehezen megnyugtatható. Ha tartósan fennáll, érdemes orvoshoz fordulni, mert az esetek egy részében a felriadásokat éjszakai légzési nehezítettség okozza (pl. egy megnagyobbodott orrmandula miatt).

Akár a pavor nocturnus klasszikus formájáról van szó, akár „szimpla” felriadásokról, a levél alapján nem kizárható, hogy testvérféltékenység (is) állhat a probléma hátterében. A két gyerek között korkülönbség bizonyos szempontból nem ideális. Ha jól számolom, nagyjából másfél éves lehetett a nagyobbik fiú a kisöccse születésekor. Ez az életkor elég kritikus a tertvérszületés szempontjából. A gyerekek ilyenkor már viszonylag önállóak, sok mindent tudnak már az őket körülvevő világról, sok mindent ki akarnak próbálni, megcsinálni, megtapasztalni. Aztán másfél éves korban elkövetkezik az úgynevezett újraközeledés korszaka: a gyerekek rádöbbennek, hogy veszélyek is vannak a külvilágban, hogy nem csak sikerélmény vár rájuk, hanem kudarc is – és egy rövid ideig fokozottabban igénylik az anyai közelséget. Ha éppen ebbe az időszakba csöppen bele a kistestvér, az érzelmi szempontból fokozottan megterhelő a nagyobb számára. Lehet, hogy ennek semmi jelét nem adja a tesóval való érintkezések során – jól szocializált gyerekről van szó! -, de szinte biztosak lehetünk benne, hogy a frusztráció, a féltékenység ott van a kis lelkében. (Éppen ezért, ha esetleg ennek tanújelét adná, akkor sem szabad büntetni!)

Ebben az időszakban nagyon fontos szerep hárulhat az apákra. Az anyának a figyelmét, idejét „elrabolta” a „betolakodó”, de az apa szőröstül-bőröstől lehet a nagyobbé. Jó, ha van mód ennek a tudatos erősítésére gyakori apaprogramokkal, kettesben. Akár az lefekvés-altatás is lehet ilyen apás program. Ha apa tehermentesíteni tudja az anyát, szintén nagyon hasznos lehet az a pár óra, amit a nagyobb fiú és anya tölt el, a kicsi társasága nélkül.

Fontosak a megerősítések is, azok a fajta összehasonlítások a két gyerek között, amiből a nagy jön ki pozitívan. És nem arra gondolok, hogy: mennyivel nagyobb vagy te már, tudsz segíteni, meg tudod csinálni stb. – mert, őszintén, kinek lenne kedve nagyobbnak lenni, ha ez csak feladattal jár, mikor az öcsi csak ott van, eszik, alszik, nem nagy, nem ügyes, mégis mindenki imádja…? Olyan összehasonlításokra gondolok, amik feltétel nélkül simogathatják a nagyobbik lelkét: pl. ha kettesben vannak – Milyen jó nekem veled, és csak veled, bezzeg az öcsi mindig csak sír... mennyivel jobb veled játszani… ! - És persze mindig kiemeljük az erősségeit, ügyességeit is, megdicsérjük, megszeretgetjük.

Az esti közös felidézgetés lehet nagyon jó, de nem biztos, hogy mindenkinél egyformán működik. Ennél sokkal fontosabbnak tartom, ha találnak valamilyen – bármilyen – állandó, közös lefekvés előtti rituálét, mindig megismételhető szertartást. Lehet ez egy vers, mondóka, akár közös mozgással kísérve (Ölbéli játékok nagyon jók), egy minden este meghallgatott zene, bábozás stb. (Akár el lehet játszani azt is a bábokkal, hogy együtt a család, de! – az öcsit most kivesszük innen, eldugjuk a játékos dobozba, ágy alá, akárhova: ő most nincs itt, ez csak a mi időnk!) Az elalvás előtt a gyerekkel megitatott citromfű tea nyugtató hatású, segíti a békés alvást. Érdemes továbbá kerülni azokat a tevékenységeket, amik az elalvás előtti órákban nagyon kifárasztanák vagy felizgatnák a gyermeket.

Ha az első bekezdésben foglaltak jól jellemzik a felriadásokat, továbbá mindezekkel együtt rendszeresen, hetente többször ismétlődik, és egy-két hónapon belül nem enyhül a probléma, a fent leírtak miatt javaslom az alaposabb kivizsgálást, a szervi ok kizárására.

Szeretném kérdezi hogy imádott kicsi lánykám 14hónapos és hogy hogyan tudom kezelni az akaratosságát.

Könnyebb lenne talán válaszolni erre a kérdésre, ha körül tudnánk járni, hogy pontosan mit is jelent ez az akaratosság, miben nyilvánul meg, mi az, amit gondot jelent a mindennapokban.
Ahogy a csecsemőkorból kinövő gyermeknek kezd kialakulni az éntudata, ráébred, hogy hatással van a környezetére, és nem csak passzív elszenvedője a vele történő eseményeknek, de aktív, tudatos alakítója is. Ennek megfelelően egyre inkább hangot ad szükségleteinek, kívánságainak, kinyilvánítja akaratát és tiltakozik a számára nem kívánatos történések ellen. Ez gyakran okozhat konfliktusokat szülő és gyermek között - melyek végigkísérhetik az úgynevezett dackorszakot, nagyjából másfél és hároméves kor között (ezek az életkori határok természetesen nem merevek).
A gyermek legfőbb eszköze céljának elérésére a hiszti - és, lássuk be, ez egy igen komoly és hatásos fegyver, amelynek nehéz ellenállni. Az egyik legfontosabb (és egyik legnehezebb) feladata ebben az időszakban a szülőnek a következetesség. Ha ugyanis megingunk, és a hisztik hatására beadjuk a derekunkat olyan kérdésekben, melyekben egyébként nem tennénk, ezzel rávezetjük gyermekünket arra, hogy hanggal, érzelmi ráhatással nagyon sok mindent el tud érni - és ez éppen arra sarkallja, hogy minél többször éljen ezzel a megoldással.
A kialakult hiszti kezelésénél az lenne a cél, hogy szülőként higgadt szereplői maradjunk a helyzetnek (nem mindig valósítható meg...). Ha anya, apa kijön a sodrából - akkor a gyermek már félig célba ért. Ellenben ha nyugodtak maradunk, sokkal nagyonn az esélyünk, hogy a helyzet elmérgesedése helyett el tudjuk terelni a gyermek figyelmét valamivel. Bármi, amivel az aktuális problémától el tudja vonni  a figyelmét, kibillentheti ebből a felfokozott érzelmi állapotból, és végső soron megoldhatja a helyzetet (fontos, hogy ez valóban figyelemelterelés legyen, és ne valamiféle jutalom, ami megerősítheti abban, hogy hisztizni mindenképpen célravezető és kifizetődő).
Amikor egy gyerek hisztizik, a tudatállapota nagyon beszűkül, gyakorlatilag csak az aktuális probléma létezik számára. Ebben az érzelemvezérelt állapotban a  kérések, érvek akkor sem hatnak rá, ha egyébként kiegyensúlyozott, nyugodt pillanatában már tökéletesen értené őket. Az érzelemvezérelt jobb agyféltekéje veszi át ugyanis ekkor az uralmat, amely a szavakból nem igazán ért. Célszerű ezért ilyenkor nyugodt hangon, lassan, tagoltan, nagyon egyszerű, egy-két szavas ismétlődő mondatokat mondani a gyermekünknek. Jelezzük felé, hogy megértjük és elfogadjuk az érzelmeit (dühös vagy, tudom), még ha nem is teljesítjük a kívánságát.
Ha sem a nyugtatás, sem a figyelemelterelés nem használ, hagyjunk időt a gyermeknek, hogy hangot adhasson az elégedetlenségének. Nincs olyan hiszti, amely örökké tartana, és bármennyire hangos, vagy látványos is, nem ártalmas a gyermek számára (ha saját testi épségét tevőlegesen veszélyeztetné, ekkor és csak ekkor érdemes lehet rövid ideig lefogni a kezeit). Ez bizonyos helyzetekben - utcán, boltban, barátok, rokonok előtt stb. - lehet felettébb kellemetlen, és ilyenkor az ember hajlamosabb beadni a derekát, elismerve a gyermek győzelmét. Próbáljuk ezeket a helyzeteket kellő humorral kezelni.
A hiszti elmúltával mindenképpen jelezzük a gyermeknek, hogy örülünk, hogy megnyugodott, büszkék vagyunk rá - egy ölelés, megszeretgetés nagyon megerősítő lehet, megerősíti a bizalmat a konfliktus elmúltával.
Ha kellően kitartóak és következetesek vagyunk, nemcsak a hisztik számát csökkenthetjük hosszú távon, hanem - és ez még fontosabb - azt jelezzük gyermekünk felé, hogy egy stabil, biztos pont, bártya vagyunk az életében, nem vagyunk könnyen kibillenthetők, sem befolyásolhatók. Ez biztonságérzetet ad számára, hogy nyugodtan próbálgathatja a határait, nincs veszélyben a szülői szeretet, illetve anya, apa a külvilággal szemben is ilyen erős, és következetes védelmet fog nyújtani.
Ahogy Donald Winnicott gyermekpszichiáter írja: nem az a jó szülő, aki a gyermeke minden szükségletét és kívánságát kielégíti, hanem aki optimális mértékben frusztrálja. Ha az életkorának megfelelő kihívások elé állítjuk a gyermeket, és védett helyzetben szembesítjük azzal, hogy a vágyai bizony nem mindig teljesülnek, vagy legalábbis ritkán azonnal, ezzel előkészítjük azt, hogy jól alkalmazkodó, a világban könnyen eligazodó felnőtt legyen.
(A fentieket szem előtt tartva fontos különbséget tenni haragból fakadó hiszti, és szomorúságból, esetleg éhségből, fáradtságból, rossz közérzetből fakadó, elkeseredettebb sírás között - egy anyának általában van füle erre a saját gyermekénél. Az utóbbi esetben természetesen nem célravezető a várakozás, kívülálló szemlélődés: ilyenkor törekedjünk a problémát okozó szükséglet mielőbbi kielégítésére, a vigasztalásra, ölelésre.)
Nem tudom, mennyire sikerült válaszolnom a kérdésére - bár a kislánya még csak 14 hónapos, az akaratosság a dackorszak problematikáját vetítheti elő, amire célszerű időben felkészülni. Ha a konkrét nehézségeket, konfliktusokat van kedve részletesebben kifejteni,  bármikor szívesen fogadjuk levelét!

Kis gyermek kis gond... NAGY GYERMEK NAGY GOND A Pán Péter szindrómaként emlegetett  le nem szakadással kapcsolatos a kérdésem kérdéseim vannak. Megköszönöm ha konkrét segítséget kaphatok.
Mit tehet a szülő hogy tudja elküldeni - egyrészt dolgozni másrészt elküldeni otthonról huszon-éves "gyermekét" aki egyébként jelenleg álláskeres/gető/. Hogy lehet úgy levállni leválasztani  határozottan e fiatalt hogy a kapcsolat ne sérüljön. És ha tényleg nem talál munkahelyet, vagy belesüpped a kudarcokba a kényelembe? Hol segítenek i n t  é   z m é n y- esen az ilyen fiataloknak.

A jelenség, amelyről ír, egyre gyakoribb napjainkban, férfiakat, nőket egyaránt érint, bár férfiak körében talán egy kissé nagyobb számban fordul elő.

A szindróma kifejezés azt sugallja, hogy itt egy egyéni pszichés zavarról van szó. Bizonyos szempontból igaz ez a megállapítás, hiszen az érintettek megakadnak a pszichoszociális fejlődésük folyamatában, megrekednek a kamaszkor és kora felnőttkor határán. Bár kétségkívül lehetnek ennek az elakadásnak a személyiségből, egyéni élettörténetből fakadó hajlamosító tényezői, a társadalmi kontextus, amelyben élünk, kifejezetten kedvez ennek a jelenségnek. A tanulóévek kitolódása, a pályakezdő lét nehézségei, a munkaerőpiac kedvezőtlen feltételei és az ebből fakadó egzisztenciális bizonytalanság mind-mind hozzájárulnak ennek a tartós függőségi helyzetnek a kialakulásához, fenntartásához. A fiatal nem érezheti biztosítottnak a jövőjét, jövedelmét, anyagi stabilitását, és ebből is adódhat, hogy fél a felelősségvállalástól, hosszú távú elköteleződéstől az élet számos területén. A legrosszabb kimenet, ha próbálkozásait rendre kudarc kíséri, és a fiatalban kialakul az úgynevezett tanult tehetetlenség érzése, vagyis az a fajta zsigeri meggyőződés, hogy nem érdemes erőfeszítéseket tennie, mert így sem, úgy sem jut előbbre. (Ez könnyen vezethet hangulatzavarhoz, depresszióhoz, rosszabb esetben függőségekhez; ilyen esetekben mindenképpen célszerű pszichológus hosszabb távú segítségét kérni.)

Szülőként ezt a helyzetet igen nehéz kezelni. Nem tudjuk megváltoztatni a tágabb környezet feltételeit, nem tudjuk munkaerő-piaci szempontból kedvezőbb pozícióba hozni gyermekünket, nem segíthetünk párkapcsolati nehézségein stb. Egy dolgot tehetünk: következetesen felnőttként kezeljük, nem pedig gyermekként, kamaszként. Természetes aggodalom, amit Ön is említ, hogy ezzel esetleg árthatunk a kapcsolatnak. Ugyanakkor hatékony szülői attitűd életkortól függetlenül magába foglalja, hogy szükséges esetén a szülő inkább szembesít, kereteket állít fel, nem pedig „alámegy” gyermeke igényeinek, és kiszolgálja azokat. Ez hosszú távon – ha konfliktusokkal is jár – mindig a gyerek/serdülő/fiatal felnőtt érdekeit szolgálja – függetlenül attól, hogy egy kisgyermeket kell-e megtanítani a mindennapi veszélyforrások elkerülésére, vagy egy kamaszt az önállóságra, felelősségvállalásra. Az, hogy egyenlő partnerként kezeli a szülő a gyermekét, nem csak az egyenlő jogokban, hanem az egyenlő kötelességekben, közteherviselésben, képességek szerinti hozzájárulásban nyilvánul meg. Nem ördögtől való gondolat, ha az együttélésnek, közös javakból való részesülésnek a szülő megszabja az – akár anyagi jellegű – feltételeit. Ha a fiatalnak van bármiféle saját jövedelme, célszerű meghatározni, hogy ebből mennyivel tud beszállni a család költségeibe, rezsijébe stb. Megfordítva: mi az a minimum, amelyre szüksége van az önfenntartásra amellett, hogy otthon él, és használja a család által előteremtett javakat (és itt nem az esetleges luxuscikkekre szánt összegről van szó, hanem szigorúan az önfenntartásról!). A többit nyugodtan fordíthatja a család szükségleteire, a javakhoz való hozzáférés fejében. Ez önmagában is lehet ösztönző erő a munkakereséshez, kitartó próbálkozáshoz.

Ha semmilyen jövedelme, rendszeres tevékenysége nincsen, akkor is köthetjük feltételekhez – ha nem is az együttélést, de annak bizonyos elemeit (pl. eszközök használata, internethasználat, közös konyha stb.). Lehet ilyen feltétel a család életéhez való tevékeny és aktív hozzájárulás – egyes ház körüli teendők tartós átvállalása. Nagy szükség van ilyen feladatokra, főleg ha munkaviszony hiányában strukturálatlanok a fiatal mindennapjai. Még jobbak azonban azok a feltételek, amelyek külső közösséghez kötik a fiatalt, és nem a családhoz fűzik még inkább. Ilyen lehet például az, ha az együttélés feltételéül az önkéntes munkát szabjuk. Van olyan szervezet Szegeden, amely önkéntesek közvetítésével foglalkozik, elég sokféle tevékenységi körrel – nem példátlan, hogy valaki ilyen tevékenység kapcsán jut tartós munkaviszonyhoz, de önéletrajzban is jól mutat, és növeli a munkaerő-piaci esélyeket. Olyan munkaerő-közvetítő iroda is létezik, ahol viszonylag könnyen találhat egy pályakezdő időről időre jövedelmet jelentő, egyszerűsített foglalkoztatás keretében végezhető alkalmi munkákhoz - de akár a munkahely-keresésben, önéletrajz-írásban, munkavállalásra, állásinterjúra való felkészülésben is segíteni tudnak.

Fontos az, hogy mindezeket a keretfeltételeket hogyan kommunikáljuk. Alapszabály, hogy akkor fog valaki felnőttként viselkedni, ha felnőttként tekintünk rá, és felnőtthöz méltó elvárásokat támasztunk vele szemben. Tehát ezeknek a kölcsönösségi elveknek a meghatározásakor ne mint egy nevelendő kamaszhoz forduljunk a másikhoz, okító szándékkal (mert ez csak befagyasztja a helyzetet). Éppen ellenkezőleg, azt kommunikáljuk, hogy egyenrangú félnek tekintjük, aki lehetőségeihez mérten a maximumot teszi a kapcsolatba. Így lehet ez két felnőtt ember cserekapcsolata: mit tudok adni neked életednek ebben a szakaszában, és mit kérek ezért cserébe? Ez attitűd nem ellentétes a szülői szeretettel, a feltétel nélküli elfogadással, hanem éppen azzal karöltve képes továbblendíteni fiatalt ezen a fejlődési elakadáson.

Van egy 9 hónapos kislányom, aki jól fejlődik és egészséges. Úgy látom, hogy már most kész személyiséggel rendelkezik. Határozott, erős akaratú, mozgékony, mosolygós kislány. Kezdem úgy érezni, hogy a fejemre nőtt. Ha valami nem az elképzelései szerint alakul, pl bepelenkázom amikor ő a ki akar fordulni a kezemből, hangosan panaszkodik és tovább forog.  Nem szeretnék kiabálni vele, és az sem  megoldás, hogy lefogom. Hogyan lehet értésére adni egy ekkora babának, hogy mit szabad, és mit nem? Mi az amire már megtanítható, és milyen módszerrel?

Ahogy fejben egyre érettebbé válik egy gyerek, természetesen egyre több szabályra megtanítható. Ezt a szabálytanulást ebben az életkorban már meg lehet alapozni, nyugodt, de határozott hangon többször elismételt, egyszerű kérésekkel, üzenetekkel. A legfontosabb talán ebben, és az elkövetkező időszakban – a gyermek növekvő önállósága miatt – a veszélyhelyzetek elkerülésének megtanítása, nagyon határozottan, nagyon következetesen kijelölve, sokszor elismételve, hogy mi az, amihez nem szabad nyúlni, mi az, ahová nem szabad menni stb. – Nyilvánvalóan ez egy hosszú tanulási folyamat. Ezzel párhuzamosan azt is elkezdik megtanulni a gyerekek, hogy a szükségleteik nem mindig elégülnek ki abban a pillanatban, ahogy felmerülnek, nem azonnal kapják meg, amit szeretnének – ez is sok türelmetlenséggel, elégedetlenséggel járhat, hosszú távon azonban a gyermek jó alkalmazkodását szolgálja.

Ugyanakkor ebben az életkorban a gyerekek egyik legfontosabb fejlődési feladata a külvilág megismerése, saját aktivitásuk, hatóerejük megtapasztalása. Kinőttek már az első 6 hónapot jellemző, szoros anya-gyermek egységből, egyre ügyesebben mozgolódnak, közlekednek, egyre több mindenre képesek egyedül. Hihetetlenül nagy változás ez egy gyermek életében – ilyenkor szinte megmámorosodnak attól, hogy hatással tudnak lenni a környezetükre, aktívan alakíthatják, felfedezhetik azt. Nem nehéz elképzelni, hogy milyen frusztrációt jelenthet ilyenkor egy pelenkázás is, ami alatt nyugton kellene feküdni, türelmesnek lenni, együttműködőnek – miközben a gyerek úgy érezheti, halaszthatatlan dolga van!

Az ilyen helyzetekből való „szökdösés” tehát egy teljesen természetes reakció egy egészséges babától, nem pusztán az akaratok harcának egy megnyilvánulása. Emiatt ez bizony sok esetben a „futtában pelenkázás” időszaka is!

2,5 éves a legkisebb gyerekünk a 3 közül, és még sokszor felsír éjjel. Kifáradtunk az állandó hozzá-szaladgálásba, hetek óta mellettünk (nem közöttünk, hanem mellettem) alszik a franciaágyon, így sokkal kipihentebbek vagyunk mindannyian, de férjemmel egyetértünk abban, hogy ez így nem túl egészséges. Mivel ártunk kevesebbet?

Nagyon gyakori vitatéma, hogy alhat-e a gyermek a szülői ágyban, ha igen, milyen gyakran, mely helyzetekben, hány éves korig stb.

Kőbe vésett szabályok nincsenek, és jelen helyzetben azt gondolom, az a legfontosabb, hogy ne tegyenek maguknak szemrehányást, ne éljék meg lelkifurdalással a szituációt. Levelét olvasva úgy értelmezem, hogy a gyermek egyébként külön ágyban (esetleg külön szobában?) szokott aludni – ha ez eddig úgy-ahogy működött, az nagyon jó dolog. Ugyanakkor minden család, minden szülő életében vannak olyan helyzetek, amikor praktikus okok – gyakran krónikus fáradtság, kialvatlanság – miatt beadja a derekát, kompromisszumot köt, jobb meggyőződése dacára. Ezek teljesen természetes dolgok, hiszen anyaként, apaként is úgy lehet csak helytállni, ha nem zsigereljük ki végletekig a szervezetünket, ha csellel is, de tudunk lopni magunknak pihentető alvásidőt!

Hosszú távon valóban célszerű a külön altatás, de még igen sokáig lesznek, lehetnek olyan okok, hosszabb-rövidebb időszakok, amikor ez felborul: nyugtalan éjszakák, betegség, éjszakai vándorlások stb. Amit fontos szem előtt tartani, hogy minél tovább áll fenn a „kiváltságos” helyzet, annál nehezebb a visszaszoktatás a saját ágyban elalváshoz, annál több „virrasztást” fog utána követelni, legalábbis az első időszakban. A szülői ágyban „vendégeskedésnek”, azt gondolom, ebben az életkorban két veszélye lehet: egyfelől megterhelheti a párkapcsolatot, másfelől nehézkes a visszaállás a rendes kerékvágásba, hiszen a gyerek természetes jogának tekinti egy idő után a szülővel alvást.

Mindezeket mérlegelve egy idő után – kellően feltöltődve persze! -, célszerű lehet elkezdeni az eredeti feltételek visszaállítását. Ha a külön alvás korábban viszonylag zökkenőmentesen ment, akkor valószínűleg a visszarendeződés sem lesz annyira megterhelő

Kisfiam hetedikes, diszgráfiás. Sokat csúfolják az osztálytársai, de nem a képességei miatt, hanem mert úgy érzik, hogy emiatt kivételeznek vele a tanárok. Amúgy is visszahúzódó és nem teng túl benne az önbizalom sem, bár egyébként mély érzésű, értelmes és jó szándékú gyermek. Hogyan segíthetnék neki ebben a helyzetben?

Mindig nehéz egy gyermeknek a kortárscsoportjában – különösen ha kiskamaszokról van szó –elfogadtatnia saját különbözőségét, az átlagtól való eltérését. Ebben az életkorban nagyon erős kényszerítő erőként hat a csoportnorma, mely előírja a viselkedés, teljesítés, kapcsolatépítés szabályait. Mindegy, milyen irányú az eltérés – kiemelkedően teljesít a kiskamasz, vagy éppen hátránnyal indul -, ezt a csoport nehezen fogadja, sok esetben szankcionálja, bünteti.

Jelen helyzetben nagyon fontos, hogy otthon meg tudják beszélni azokat a helyzeteket, amelyekben az osztálytársak haragja a gyermekre hárul. Könnyebb szembenézni az osztálytársakkal, ha a gyermek tudja, hogy pontosan mi az irigység oka, és érzi a támogató hátteret maga mögött.

Egy ilyen szituáció azonban leghatékonyabban a pedagógusokkal összefogásban kezelhető. A leírtakból úgy tűnik, hogy a tanárok együttműködőek, támogatják a gyermeket a tanulmányi teljesítmény terén. Mindenképpen érdemes lenne osztályfőnökkel, szaktanárokkal beszélni a kialakult helyzetről – a legtöbbet ők tehetnek a rosszindulatú kritikák, vélemények elcsitítása érdekében. Egyrészt hatékony lehet, ha a pozitív diszkrimináció terén diplomatikusabbak, nem hangsúlyozzák az osztályközösség előtt, hogy a gyermeket diszgráfiája miatt más mércével értékelik. Ha ez nem téma, nincs lehetőség az összehasonlításra, ha a visszajelzések négyszemközt történnek – ez elejét veheti a rosszindulatú megnyilvánulásoknak.

 

Ezzel párhuzamosan a leghatékonyabb eszköz az ismeretterjesztés lehet. Osztályfőnöki órák keretében lehetne arról beszélgetni, hogy pontosan mit jelentenek az egyes részképesség-zavarok, miben nehezítik meg a tanulók életét, milyen problémákat, nehézségeket idézhetnek elő. Jó, ha nem csak egy részképesség-zavarról esik szó, és nemcsak az Ön gyermekéről – minden ilyen ismeretterjesztő alkalom szélesíti a gyermekek látókörét, növeli az empátiájukat, együttműködő készségüket.  Az elutasítás legfontosabb forrása általában a tudás hiánya – ennek felszámolásában pedig a legfontosabb partner az osztályfőnök lehet.

4 éves kislányom az utóbbi időben sokat foglalkozik a halállal.

Nagyszüleitől kérdezgeti, hogy meg fognak-e halni, hiszen öregek. Tőlem, édesapjától is hasonlókat kérdez. Aggaszt, hogy sokat foglalkozik ezzel a kérdéssel. Miket válaszoljak neki? Mi lehet az oka, hogy ilyesmitől fél?

Hároméves kor tájékán a gyermekeket elkezdi foglalkoztatni saját történetük, eredetük, elkezdenek kérdéseket megfogalmazni a születésükről, egészen kicsi korukról. Ezzel párhuzamosan jelenik meg a kíváncsiság az emberi élet másik végpontja iránt is. Ha egy gyermeknek nincs is még személyes vesztesége, ekkorra már lehet tapasztalata a halállal kapcsolatban: óhatatlanul találkozik elhullott állattal, fültanúja lehet a felnőttek beszélgetéseinek, elcsíphet a halálra vonatkozó ismereteket a tévéből stb.

Szülőként talán könnyebb válaszolni a kérdések első típusára, elmesélni gyermekünk születéstörténetét, kisbaba korát, míg a halál témáját érintő kérdések zavarba hozhatnak. Joggal merülhet fel bennünk: miért kérdez ilyesmit gyermekünk? Mit lehet válaszolni, amivel nem ijesztjük meg?

Az, hogy egy 3-4 éves gyermek az elmúlással, sőt akár saját halálával kapcsolatos kérdéseket tesz fel szüleinek, alapvetően nem jelez problémát. Foglalkoztatja a téma, keresi a válaszokat, és az, hogy a szüleinek meg is fogalmazza a kérdéseit, jó jel: a bizalomról árulkodik. (Sok esetben a gyerekek azért nem teszik fel kérdéseiket, mert a szülők zavarával, ijedtségével, elutasításával találkoznak, és inkább nem érdeklődnek; ez azonban távolról sem jelenti, hogy nem foglalkoztatja őket a probléma!)

Nehéz feladat egy szülőnek, hogy mit feleljen gyermeke halállal kapcsolatos kérdéseire, ugyanakkor sokszor a szülő féleleme attól, hogy megijesztheti gyermekét, komolyabb, bénítóbb, mint a gyermek reakciója egy őszinte válaszra.

Fontos, hogy olyasmit feleljünk a gyermeknek, amit hitelesen tudunk képviselni, legyen ez akár egy saját személyes fantázia a halálról, egy kép a mennyországról, mese a természet, az élet körforgásáról - de belefér a bizonytalanság is: nem tudom biztosan, senki nem tudja biztosan, de én így képzelem, így hiszem... A legfontosabb vezérelv a nyíltság, az őszinteség - akkor is, ha a nagyszülők, szülők életének végéről van szó. El lehet mondani, hogy mivel mindenki meghal egyszer, így apa, anya is megfog - ugyanakkor megnyugtatva a gyermeket, hogy ez még nagyon soká fog bekövetkezni, hiszen anyának, apának is sok dolga van még az életben. Hasonlóan a nagyszülőkről: valóban, ők idősebbek, az ő haláluk valószínűleg hamarabb fog bekövetkezni, de még egészségesek (ha valóban így van!), úgyhogy ez sem most lesz, addig még nagyon sok minden vár ránk közösen.

A gyerekek haláltól való félelme ellen azzal tehetjük a legtöbbet, ha nyitottan, türelmesen, őszintén válaszolunk a kérdéseikre, ha azt látják, hogy mi magunk sem ijedünk meg a témától, ha lehet beszélni róla - így sokkal könnyebben fogadják el a halált az élet természetes velejárójaként.

Kisfiam ( második ), 10 hónapos, és minden este miután letettük, kb 1-3 órával üvöltve felébred... Megnyugtatni nem lehet, keservesen sír, néha az segít, ha valamilyen tárgy eltereli a figyelmét. Utána jókedvű lesz, és játszana.. Van olyan éjszaka, hogy ez többször előfordul. Néha ha megetetjük belealszik, néha nem. Párszor van szerencsém órákat nézni alvás közben, és nyugtalanul alszik, sokat nyöszörög. Este tápszert eszik, a DM 3-as tápszerét.

Nagyon tanácstalanok, és fáradtak vagyunk...

A gyermekek ebben a korban intenzív fejlődésen mennek keresztül: mozgás-, szellemi fejlődés, egyre több tárgyat, teret fedeznek fel, melyek szorongásokat is kelthetnek bennük. Fontos viszont megemlíteni, hogy kisfia nyugtalansága a fogzásnak is tulajdonítható. Minden csecsemő másképp viseli a fogacskák kibújását. Amennyiben ez a probléma helyi fájdalomcsillapító zselét (pl. a Dentinox) lehet alkalmazni. Fájdalomcsillapításra jó még a Panadol szirup is, melyet 3 hónapos kortól lehet adni, pár napig, vagy amikor a probléma a legintenzívebb. Ezen felül nekem eszembe jutott a hozzátáplálás is, egyes ételek átmeneti emésztési gondokat okozhatnak.

Azt javaslom, hogy gondolják át sorban a lehetőségeket, de minden esetre, az októl függetlenül, fontos megnyugtatni és visszaaltatni a gyermeket.

12 éves "kisfiam" gyakran nem mond igazat nekem. Apróbb dolgokban és fontos dolgokban egyaránt. Még akkor sem, ha tudja, hogy már azért teszem fel a kérdést, mert kiderült az igazság. Igy volt ez kisfiú korában is, de már ott tartunk, hogy szemrebbenés nélkül hazudik olyan dolgokról is, amik igazán fontosak. Sokszor leültünk megbeszélni, ketten, csendesen. Az apukája nehezebben tűri ezt és ő kíméletlenül megkérdezi a tényeket. Mit tegyek? Késő már visszaszerezni a bizalmát? Egyáltalán, elveszítettem a bizalmát, azért nem mondja meg az igazat? Az ikertestvérével sosem volt ilyen gond. Ebből sajnos sokszor az következett, hogy ha valami rakoncátlanság történt, rögtön tudtuk, hogy ki lehetett az "elkövető"

Nagyon sokféle oka lehet annak, ha egy gyermek nem mond igazat: próbálhat így elkerülni egy büntetést, felhívhatja magára a figyelmet, előnyt, barátságot szerezhet vele, tesztelheti a környezetét, megvédhet valaki más ezzel stb.

Kiskamasz korban különösen gyakoriak a határok feszegetéséből, tágításából adódó hazugságot: a gyermek szeretne minél nagyobb mozgásteret, minél több lehetőséget kiharcolni magának, ezzel párhuzamosan pedig teszteli, meddig mehet el szüleinél, mi történik szélsőséges körülmények között, számíthat-e megértésre, védelemre különleges helyzetekben? stb.

Ha szülőként felismerjük a hazugságot, nagyon fontos, hogy visszajelezzük: harag nélkül, indulat nélkül tudassuk a gyermekkel, hogy nem gondoljuk valósnak az állítását, hogy ez és ez a véleményünk a helyzetről. Ha indulatok nélkül lehet beszélgetni az adott témáról, ha a gyermek látja, hogy „átlátunk a szitán”, nagyon értékes, előremutató beszélgetések alakulhatnak ki. Hangsúlyozzuk mindig, hogy szeretetünk töretlen, elviseli a hazugságot, de az igazságot is!

Kicsi kortól fontos, hogy megértessük a gyermekkel: bármi is legyen a helyzet, az őszinte szóval előbbre jut, mint ha hazugsággal menteni próbálja a helyzetet. Inkább jutalmazzuk őszinteségét, és dicsérjük a bátorságát, mint büntessük hibáját, ha elismeri a felelősségét egy szituációban!! Ilyenkor csupán az őszinteség megköszönése is nagyon megerősítő lehet. A nyitottság, elfogadás, a hibáztatás helyett megoldásra, kompromisszumra való törekvés erősíti a bizalmat, bármi is legyen a kérdés.

A kíméletlen rákérdezés sem baj, ha közben a gyermek érzi a támogatást, elfogadást, az őszinte szó elismerését. Azt gondolom, nincs olyan életkor, melyben késő lenne a bizalmi légkör kialakítása – de kamaszkorban hatványozottan fontos. Ha sikerül a gyermek fejével gondolkodnunk: miért tette, amit tett? Miért tette, ha tudja, hogy nem helyes, és ellenezni fogjuk? – ha mindezeket megértjük, jó eséllyel pályázunk gyermekünk bizalmára.

A 2 éves kislányom még mindig csak úgy alszik el este, hogy fogom a kezét a rácson keresztül. Ha elalszik, kicsúsztatom a kezem és kilopakodom a szobából. Kérdésem, hogy ez mennyire egészséges ilyen korban és hogy hogyan tudnám kíméletesen leszoktatni erről.

A gyermekeknek ebben a korban nagy szükségük van a biztonságérzetre, az anya és apa jelenlétére. Az altatás/alvás is akkor lesz zavartalan, ha ez a biztonságérzet megvan. Ezért tanácsos egy állandó alvás körüli rutint kialakítani (pl. fürdés, vacsi, meseolvasás, alvás), melyben a gyerek egyre több szerepet kap (pl. ő választja ki az „alvós állapot” vagy az esti mesét). A gyerekek gyakran mát pár hónaposan választanak maguknak egy „Kedvencet” (alvó állatot, pelenkát, takarót, kispárnát), melyhez este/éjszaka is odabújnak. Az altatás körüli szokásokon lehet változtatni, de ne hirtelen tegyük, mert az szorongást vált ki. Ezek a szokások az idő folyamán változni is fognak, ahogy nő, fejlődik a gyermek úgy változnak az igényei, szükségletei. Úgy látom Önöknél az altatási rutin része, hogy anya a gyermek kezét fogja. Ez ad neki biztonságot, nyugalmat. Szerintem ezzel nincs probléma. Szépen, fokozatosan lehet ezen változtatni, helyettesíteni valami mással (pl. meseolvasással vagy meséléssel), de nem feltétlenül szükséges. Ahogy a kislánya fejlődik változni fogy, így az altatási szokások is változnak majd.

Érdemes-e azt a gyermeket motiválni a zenetanulásra, aki eddig (6 évig) tanulta, kiemelten tehetségesnek tartották a zenetanárai, de immár egy fél éve, 11-12 évesen szeretné abbahagyni? Kamaszkori "semmit nem szeretnék" vajon ez, vagy valóban nincs dolga a zenével? Erőltetni nem akarjuk, de elengedni is nehéz a zenét, mert abban tehetséges. Nyitottak vagyunk a hangszerváltásra, bár a jelenlegi fuvolát ő választotta.

Kezdeti furulyatanulmányai alatt sem gondolta meg magát, hiába hívta a furulyatanár néni, hogy maradjon annál a hangszernél. Szolfézstanára tavaly többször megállított minket az iskola előtt, hogy elmondja, mennyire tehetségesnek tartja, és zenész-fülűnek kislányunkat. Van erről tapasztalatuk?

Egyelőre azt mondtam neki, hogy szeretném, ha 14 éves koráig tanulna zenét, bármilyen formában.

A zenetanulás gyermekkorban számos előnnyel rendelkezik: fejleszti a logikus gondolkodást, a nyelvérzék kialakulását, a térbeli tájékozódást, a kreatív gondolkodást, a kitartást és a figyelmet, csiszolja a gyermek szépérzékét, segíti az alkalmazkodást, a kitartást és a csapatmunkát. Ezek a hatások nem csak a gyerekkora vonatkoznak, hanem a serdülőkorra is. Serdülőkorban egyre fontosabbak a barátok, a ”hovatartozás”, a csapat. Szülőként figyelni kell arra, hogy gyermekünk milyen társaságba tartozik, kivel tölti az idejét. A zenetanulás, a spothoz hasonlóan ebben a tekintetben is jótékony lehet. Az esetleges fellépések növelik az önbizalmat, megtanítanak a ilyen jellegű stresszhelyzeteket megfelelően kezelni. Amennyiben kislánya tehetséges próbálják meg motiválni. Természetesen nem kell erőltetni és túlterhelni a kislányt. Próbáljanak meg kompromisszumra jutni. Kérdezzék meg, hogy miért, mi az oka annak, hogy abba szeretné hagyni? Próbálják megbeszélni és közös megegyezésre jutni. Lehet, hogy érdemes lenne egy kis szünetet beiktatni, vagy hangszert váltani. Amennyiben határozottan elutasítja a zenetanulást és ez nem egy múló gondolat, természetesen el kell fogadni.

1. A következő kérdéssel fodulok Önökhöz. Dilemmázom a poroszosabb és a mai demokratikus neveleséi elvek között. Szüleink, nagyszüleink tisztelték őseiket, tudták, hol a helyük, amit szigorral, véleményünk magunkban tartásával értek el. A gyereknek "hallgass" volt a neve. Manapság van szólásszabadság, mindent lehet - persze sokszor arra hivatkoznak, hogy szegény gyermek, nehogy sérüljen a lelkivilága, ugyan akkor nem ismerik határaikat, nincs tisztelet őseik iránt.

2. Hogyan büntessünk egy 7, 9 éves fiú gyermeket, miután tényleg kiérdemelte. Vagy már azt sem lehet, mert túl radikális? Mit tegyün, ha már a szép szavak, a többszöri rászólás, figyelmeztetés nem használ: Pl. legyen ez egy egyszerű asztalrendtevés, vagy a zokni fordítva berakása a szennyes kosárva.

A szakirodalom és a tapasztalat szerint is a gyermeket érzelmi odafordulással, szeretetben, de ugyanakkor világos korlátok, szabályok mentén javasolt nevelni.

Fontos elegendő időt tölteni a gyermekkel, ha több gyermek van, mindegyikkel külön. Meghallgatni, beszélgetni velük, odafigyelni a lelki világukra, nem csak a külső viselkedésre. Megkérdezni és elgondolkodni azon, hogy vajon mit miért tesznek? Milyen feszültségek, problémák zajlanak le bennük? Fejezzük ki szeretetünket, szóban vagy tettben (ölelés, simogatás). Segítsük megoldani a problémáikat, ösztönözzük őket személyes céljaik kitűzésében. Mindig vegyük észre pozitív tetteiket, vagy akár a szándékot, jelezzük vissza és köszönjük meg, vagy dicsérjük meg őket. Próbáljuk egy meleg, szeretetteljes, stabil környezetet biztosítani számukra, melyben egy világos, ésszerű, következetes, minden családtag által betartott, a gyermek számára érthető szabályrendszer szabja meg a határokat. A szabályok és a szabályszegések következményei legyenek egyértelműek. Fontos a gyermeknek elmagyarázni, hogy mit, miért teszünk és miért várunk el dolgokat. A szabályok felállítása során is a szülő-gyermek párbeszéd legyen az alap. Vegyük figyelembe a gyermek véleményét is.

A poroszos, tekintélyelvű nevelés, amely elvárja, hogy a gyermek megfeleljen az elvárásoknak, a szabályoknak, nem tartja tiszteletben a gyermek véleményét és érzéseit, melyben az engedelmesség fontosabb a párbeszédnél és a szülő-gyermek kapcsolatnál, gyakran belső konfliktusokat generál a gyermekben, a felnőttel szemben bizalmatlanság, engedetlenség, düh alakulhat ki, mely tovább súlyosbíthatja az esetleges problémákat.

Javasolt irodalom: Ranschburg Jenő: Félelem, harag, agresszió. Saxum Kiadó Bp. 2012

Kisfiam 2,5 éves, ő az első gyermekünk. Van egy 1 éves kislányunk és most várjuk a 3.gyermekünket. A szobatisztaság felé már elkezdtünk lépéseket tenni, de még tavaly nyáron. Azóta megszakadt a bilizés, volt olyan is, hogy utálta a pelenkázást. Mosható pelenkát használunk. Mostanában már szól, ha van valami a pelenkában, többnyire azt is meg tudja különböztetni, hogy pisi vagy kaki. De bilire nem hajlandó ülni. Sokszor megkérdeztem, hogy szeretne-e bilibe, vagy wc-be pisilni, de folyamatos elutasítást tapasztaltam, így már nem kérdezem meg tőle. Kislányunk viszont lelkesen pisil a bilibe esténként, fürdés előtt és ezt látja a bátyja.

Nem tudom, hogy mi lenne a következő lépés, hogy ne erőltessem a dolgot, de mégis haladjunk előre?

A 2 és fél éves kor ideálisnak tekinthető a nappali szobatisztaság kialakítása szempontjából. Nem baj természetesen, hogy már tavaly nyáron tettek lépéseket ebben az irányban, de azt a fajta pszichés és fiziológiai érettséget, amely a stabil szobatisztasághoz szükséges, csak ebben az életkorban érik el a gyerekek. Az is előfordulhat, hogy aki korábban együttműködő volt bili- vagy vécéhasználat terén, az egy idő után elveszíti az érdeklődését a dolog iránt, megmakacsolja magát.

A legfontosabb szabály, hogy ne erőltessék a bilizést, vécézést - legyen ez csupán egy gyakran felkínált lehetőség a gyerek számára. Ha látja a kisebb testvérét bilizés közben, már önmagában elég lehet ahhoz, hogy kedvet kapjon. Lehet apró jutalmakkal díjazni is a bilizést/vécéhasználatot, akár mindkét gyereknél - a vécé falára ragasztott kis matricák például jól látható visszajelzései a sikernek; de a gyermek érdeklődésétől függően sok minden más aprósággal is lehet méltányolni a bátorságát. Nem véletlenül írok bátorságot - bár a gyerekeknek ebben a korban nincsenek még meg az eszközeik hozzá, hogy megfogalmazzák, de a vécétől való ódzkodás hátterében sok esetben áll félelem. Szorongást kelthet a gyerek számára, hogy távozik valami a testéből, ami aztán nyom nélkül eltűnik a lefolyóban. 2-3 éves korban a méretarányokat is másként érzékelik, és félhetnek attól, hogy belepottyannak a kagylóba, elsüllyednek (szintén gyakori aggodalom, hogy a fürdőkád lefolyóján is lefolyhatnak a fürdővízzel együtt!). Ezek a félelmek egy másfél évesnél még nem jelentkeznek, mert bizonyos értelmi érettséget feltételeznek - ezért is lehetséges, hogy egy korábban együttműködő gyerek hirtelen nem akar többé vécére ülni. Jó hír, hogy ezek a félelmek csak átmenetiek, viszonylag könnyen oldódnak idővel maguktól.

Az előrelépést most az jelenthetné, hogy ha napközben elhagynák a pelenkát. Törvényszerűen lesznek balesetek és egy sok mosással járó kezdeti periódus, de ez a meleg idő beköszöntével talán kevésbé megterhelő. Célszerű gyakran rákérdezni, hogy nem kell-e a gyereknek pisilni, kakilni - és ha igen, akár arra a rövid időre vissza lehet adni a pelenkát, míg a dolgát elvégzi. Fontosabb a kontroll kialakítása, mint az, hogy hová kerül a termék - idővel ez is be fog állni. Ha a gyermek akár csak kérdésre is jelzi az ingert, dicsérjük, jutalmazzuk! A vécével kapcsolatos félelmek oldására pedig kiváló, ha gyakran beszélgetnek róla, a pelenkába került "terméket" közösen teszik a vécébe, együtt kitapasztalva, hogy mi történik ilyenkor.

Azzal kapcsolatban szeretném kérni a tanácsát, hogy a kisebbikgyermekünk, aki fiú és 3 éves lesz, úgy érzem, visszaél azzal, hogy azanyukája sok mindent megenged neki.

Ezt ki is használja, sokszor szétrombolja a nővére játékát, sőt néhaverekszik is vele.

Hogyan tudnánk jól nevelni, hogy ez a probléma ne súlyosbodjon?

Két - három éves kor körül a gyermekre gyakran jellemző a dacosság, akaratosság. Sok mindent szeretne kipróbálni, felfedezni, de még nem tudja hogyan. Gondolkodása énközpontú, az önuralom, az érzelmek és a viselkedés szabályozásának kialakulása még folyamatban van. A szülőknek nagyon fontos szerepe van a helyes viselkedés és a megfelelő érzelmi szabályozás kialakulásának segítésében. A gyermekek számára legfontosabb a biztonságos, szerető, meleg és elfogadó, de ugyanakkor világos, a gyermek számára is érthető szabályokkal rendelkező családi környezet. A szabályokat és a nevelési elveket mindkét szülő egységesen tartsa be. Nem szerencsés, ha az egyik szülő nem enged meg valamit, a másik viszont igen. Ellentéteket szül a szülők között és a gyermek nem tudja, mihez tartsa magát. Egy ilyen korú gyermek egyszerre egy dologra tud figyelni igazán. Ha kérünk tőle valamit, egyszerre egy kéréssel forduljunk hozzá és rövid, világos mondatokkal, nyugodtan fejezzük ki kérésünket. Fontos megdicsérni, jutalmazni, ha jól viselkedik, ezzel megerősítjük ezt a magatartást.

A panaszok hátterében a testvérféltékenység is szerepelhet. A testvérféltékenység során általában az idősebb testvér viselkedése változik meg, nála jelentkeznek problémák, mivel az eddig csak őrá forduló figyelem megoszlik. A kisebb gyermeknél is előfordulhatnak gondok, második szülöttként igyekszik felhívni magára a figyelmet, harsányabban, agresszívabban viselkedik. Gyakran a nagyobb testvér felé fordul. A testvérféltékenység a kezelése, szabályozása a szülők számára nem könnyű feladat. Tudatosan figyelmi kell arra, hogy mindkét gyermekkel elegendő időt töltsenek el. Mindkettőre külön foglalkozni kell. Emellett a családi összetartozásra is figyelni kell, közös programokkal, sporttal, kirándulásokkal, nagyobb gyerekek esetében közös feladatok segítségével összekovácsolni a családot.

3 éves kisfiammal nagyon sok a konfliktusom nem érti meg a tiltásokat kéréseket (ne menj ki mezítláb az udvarra,vedd fel a papucsot,nem szabad kimenni az utcára,menni kell az oviba az testvérért és abba kell hagyni a tv nézést) és elkezd ordítani "buta vagy" azt mondja "ne szólj hozzám" még meg se tudom néha beszélni vele mert úgy elvan magával hogy nem hall semmit amit mondok. Volt hogy a falhoz állítottam és persze sírva (bünti) nem akart maradni és egyszer csak azt kiabálta, hogy "haza akarok menni"-persze itthon volt --- hát nem tudom mit jelent??? Nagyon nem tudjuk kezelni.

A 2-3 éves kor körüli időszakot nem alaptalanul szokás dackorszaknak is nevezni. Ez az az időszak, amikor a gyermek kezd elszakadni az anyától, ráébred saját önállóságára, és próbálja a saját akaratát érvényesíteni. Ez egy természetes folyamat, nem azt jelenti, hogy a gyermek "rossz". Azonban amellett, hogy teret engedünk önállóságának, nagyon fontos, hogy megtartsuk a kontrollt, kereteket, hiszen azok a gyermek védelmét, biztonságát szolgálják. Ehhez türelmesen, de következetesen ragaszkodjunk. A gyermek próbálgatja a határait, de meg kell tanulnia meddig mehet, ez szükséges ahhoz, hogy a későbbiekben az indulatait, vágyait, érzéseit megfelelően tudja kezelni, szabályozni. Ha indulattal, hevesen fordulunk felé, úgy is fog reagálni. Inkább biztassuk, dicsérjük meg, ha ügyes, hangsúlyozzuk a pozitívumokat, emeljük ki a "jó viselkedéseket", akkor ezek fognak megszilárdulni. Ha nem elfogadható módon viselkedik, a "büntetés" rögtön kövesse a viselkedést, magyarázzuk el, miért történik. Fontos tudni, hogy a büntetés hosszú távon nem hatékony nevelési eszköz, inkább jelentsen időszakos figyelemmegvonást (pl. gondolkozó székre ül, falhoz áll). Ne reagáljunk a provokációkra, ne kezdjünk el vele vitatkozni, kiabálni, majd utána beszéljük meg az esetet, kiemelve az elvárt viselkedést, azt pedig azonnal jutalmazzuk - dicsérettel, odafigyeléssel. Megfelelő szülő-gyermek kapcsolat esetén, ha a gyermek megtanulja, hogy mely viselkedésekre reagálunk pozitívan, fordulunk felé dicsérettel, odafigyeléssel (anya büszke rád, ügyes nagyfiú vagy), azok fogják felváltani a problémás viselkedéseket.

12 éves lesz a legnagyobb lányunk, és szinte naponta követelőzik okostelefon ügyben. Van egy nagyon egyszerű, régi, telefonálásra alkalmas telefonja, amit szeretne "okosabbra" cserélni, látva, hogy a környezetében egyre több gyereknek ilyen van. Nagyon nehéz ellenállni a kérésének (nem anyagi okból, hanem elvi okból ellenezzük). Attól félek, hogy ha megkapja, nagyon sok időt az azon való játszással, szórakozással töltene. Ő persze azzal érvel, hogy már "mindenkinek ilyen van" (múltkor összeszámoltuk, hogy az osztály 40%-ának van), illetve hogy kicsúfolják a többiek az ő egyszerű, régebbi telefonjáért.

Úgy érzem, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz, hogy beadjuk a derekunkat. Azt mondtam neki, hogy egyenlőre még nem szeretnék venni neki, és főleg, amíg olyan szemtelenül viselkedik velünk (éppen kamaszodik), addig biztos nem kap.

Mit javasol tenni ebben a helyzetben?

A felvetett problémával a serdülő gyermeket nevelő szülők többsége találkozik valamilyen formában. A serdülő számára egyre nagyobb jelentőséggel bír a kortárscsoport, vélemény- és viselkedésformáló hatását nem lehet megkerülni. Gyakori, hogy a szülők és a kortársak, barátok elvárásai, íratlan szabályai ellentmondásba kerülnek egymással, és nincs könnyű helyzetben sem a gyerek, akinek mindkét közegben meg kellene felelnie, sem a szülő, aki úgy érezheti, hogy fel kell adnia elveit.

Akárhogy döntsön is a szülő egy ilyen dilemmahelyzetben, érdemes erről részletekbe menően - a mindennapos de igen! de nem! vitákon túlmutatóan - elbeszélgetnie a serdülővel. Fontos, hogy a gyerek értse a szülő ellenvetésének okát, és azt is lássa, hogy a szülő elfogadja, megérti az ő szempontjait. (Volt-e esetleg kamaszként hasonló élménye?) Jó, ha arról is tudnak beszélgetni, hogy a baráti kapcsolatok minősége, tartóssága, megbízhatósága végső soron nem ilyen külsőségeken fog múlni. Fel lehet tenni a kérdéseket közösen: mennyivel leszek több, ha ugyanolyan telefonom van, mint a többieknek? Ki az, aki ezért jobban fog engem szeretni, értékelni? Valóban akarok-e én annak az embernek tetszeni, megfelelni? - A válaszok nem biztos, hogy egyértelműek, de ha elindul egy ilyen párbeszéd, az már nagyon jó.

És ezzel együtt lehet nemet mondani. Fontos, hogy akkor az egy megindokolt, megvitatott és meggyőződéses nem legyen, amihez a szülő következetesen tartja magát. (És meg lehet mutatni a másik oldalon, hogy mi esetleg az a téma, vitás kérdés, amiben viszont hajlunk a kompromisszumra.)

Az is lehet egy jó megoldás, ha a telefonvásárlást jól meghatározott feltételhez (vagy feltételekhez) kötjük - lehet ez például egy életkor, amelyben megállapodunk a gyermekünkkel: addig nem, de utána nincsen akadálya. Vagy - ha már a szemtelenséget említette - egy magatartási feltételhez vagy teljesítményhez is köthetjük, mintegy jutalom gyanánt. Ekkor viszont fontos, hogy pontosan meghatározzuk, hogy mit várunk cserébe a gyermekünktől. Tehát ne az legyen a feltétel, hogy "ne légy szemtelen, Sára!" - mert nyilván Sára mást fog szemtelenségként értelmezni, mint mi magunk, esetleg úgy gondolja, hogy ha ma nem szemtelen, akkor kiérdemelte a telefont, függetlenül attól, hogy holnap miként viselkedik.

A legnagyobb értéke valószínűleg akkor lesz a telefonnak a gyermek számára, ha aktívan tesz érte, a saját munkája is benne van. Ki lehet dolgozni például közösen egy rendszert, amely szerint a családban megtett kisebb-nagyobb feladatokért (házi munka, szívességek, rendszeres feladatok stb.) bizonyos apróbb összegekkel jutalmazzuk a gyereket. Nem kell ennek feltétlenül a kezébe csúsztatott százasnak lennie - a célnak teljesen megfelel, ha az adott teljesítések ellenértékét egy mindenki számára jól látható és hozzáférhető helyen (mint egy képzeletbeli számlán) vezetjük. Az sem kizárt, hogy bizonyos vétségek esetén egy kisebb összeget levonunk erről a "számláról" - de mindenképpen tisztázzuk előre, hogy pontosan milyen esetben következik ez be, és milyen mértékű "büntetésre" lehet számtani; így mindkét fél számára átlátható a rendszer. (Törekedjünk arra, hogy azért hosszú távon sikerélményt biztosítson a gyűjtögetés, és a befektetett munka eredménye ne nullázódjon le folyton-folyvást kisebb súlyú konfliktusok miatt, mert ez csak csalódást és érdektelenséget eredményezne.) Így egyrészt időben is elodázhatjuk valamelyest a telefonvásárlást (míg a készülék ára összegyűlik a teljesített feladatokból), másrészt biztos, hogy végül sokkal nagyobb értéket fog képviselni a serdülő számára. Hosszabb távon akár a készülék fenntartásának, előfizetésének is szabhatunk hasonló feltételeket, ezzel ésszerű keretek között tartva annak használatát.

5 éves a kisfiam, ovis, okos, érdeklődő, sokszor zárkózott, az érzelmeit nehezen fejezi ki. Szeret oviba járni, vannak barátai. Teljes családban élünk, az öccse 2 éves.

A kérdésem az, hogy meddig "normális", elfogadható, ha a fütyijét fogdossa. Tudom, hogy ez egy ovis életkorban velejárója az életnek, a szexuális fejlődésnek, ill. a saját maga megismerésének, testtudatának, de én úgy érzem, hogy most már túlmentünk ezen. Vagy nadrágon kívül, vagy ha pizsama van rajta, benyúlva a nadrágba birizgálja ha izgul, ha mesét olvasunk, ha beszélget valakivel, tehát amikor nem tényleges cselekvést művel éppen. Többször próbáltam már beszélgetni vele erről, hogy ez fontos szervünk, de mások előtt ezt nem illik csinálni, nem nagyon használ.

Valóban, az óvodáskor - egyebek mellett - a test felfedezésének, ez első komolyabb szexuális érdeklődésnek is az időszaka. Nem ritka, és természetes jelenség, ha egy óvodás gyermek a nemi szervéhez nyúlkál, nyomkodja, vagy éppen valamit odaszorít, kellemes érzést okozva ezzel magának. Ebben is lehetnek egyéni különbségek: van, akinél csak elvétve fordul elő az örömszerzésnek ez a spontán és természetes módja, van, akinél gyakrabban.

Fontos, hogy ha szóba kerül ez a gyerekkel való beszélgetés során, megértéssel, elfogadással viszonyuljunk hozzá, semmiképp ne keltsünk bűntudatot a gyermekben emiatt. Ettől persze el lehet mondani, hogy ilyesmit általában nem szoktunk mások társaságában csinálni - mint ahogy kakilni, pisilni is egyedül megy az ember a vécére. - Lehetőség szerint azonban ez ne legyen állandó negatív visszajelzés, esetleg korholás alapja.

Mind említettem, elég tág keretek között tekinthetjük az óvodás kori maszturbációt normális jelenségnek. Nagyon lényeges az a félmondat, amit ír a levelében: "amikor nem tényleges cselekvést művel éppen". Kórosnak akkor tekinthetjük a jelenséget, ha egyéb, értelmes, tartalmas tevékenységek rovására megy, a gyermek más játéktevékenységek, kortárskapcsolatok helyett is az örömszerzésnek ezt a formáját választja. Ebben az esetben komoly intő jel lehet, ami szeretethiányról, ingerszegény környezetről árulkodhat - de a levele alapján úgy vélem, Önöknél nem ez a helyzet.

Azt írja, mesehallgatás közben fordul elő, vagy másokkal beszélgetve, illetve amikor kisfia izgul valami miatt. Valószínű, hogy valami miatt szorongáskeltő helyzetekben (izgalmas mese, olyan társas helyzetek, ahol meg kell nyilvánulnia, ki kell fejeznie önmagát stb.) mintegy megnyugtatásként nyúl a nemi szervéhez, mert kellemes érzést, biztonságérzetet ad. (Ez a viselkedés spontán, öntudatlan - ezért nincs különösebb hatása a lebeszélésnek sem. Más gyerek ilyenkor régi reflexszel élve esetleg az ujját kapja a szájába, hintázik, karját tekergeti, körmét rágja stb.) Megemlítve a gyermeknek, hogy ez bizonyos helyzetekben nem célszerű, azt gondolom, érdemesebb a kiváltó okokra koncentrálni, mint magára a viselkedésre: melyek azok a helyzetek, amik valamilyen bizonytalanságot, szorongást keltenek benne? Hogyan tudják esetleg ezekben a helyzetekben növelni az önbizalmát? - Az óvodáskornak is, mint minden életkornak, megvannak maga tipikus félelmei, szorongásai, melyek idővel enyhülnek, eltűnnek, ahogy a gyermek értelme fejlődik vagy rutint szerez bizonyos helyzetekben. Tehát idővel ezek a helyzetek elvesztik bizonytalanságot keltő jellegüket, de természetesen szülőként segíthetjük, támogathatjuk a folyamatban gyermekünket, megerősítve az önbizalmát.

Szemtelen velem a gyerekem, mit csináljak vele?

A szemtelenség vagy visszabeszélés elég gyakori panasz, nem csak serdülőkorban, kisebb gyermeknél is. Nagyon fontos a szemtelenség okát felderíteni. Türelemmel, beszélgetéssel, játékkal ki kell deríteni és megérteni, hogy mi zajlik a gyermekben. Amennyiben a szülőnek nem sikerül, érdemes szakember segítségét kérni.

Előfordulhat, hogy a gyermek akaratát próbálja érvényesíteni, dühöt érez valamiért, több figyelmet szeretne kapni, vagy csak a határait próbálgatja. A serdülőkor gyakori velejárója a szemtelen magatartás és beszéd. Vekerdy Tamás pszichológus szerint "A kamaszkor nem csak a testi, de a szellemi érés időszaka is: ilyenkor erősödik meg a tizenéves látásmódja. Sokszor karikatúraszerűen látják a világot, és úgy érzik, hogy amit tapasztaltak, azt értékelni kell, ki kell mondani a véleményüket. Másrészt a pimaszkodás eszköze lehet a család érzelmi közegéből való leválásnak is, tehát az a gyerek, aki nem szemtelen, valójában még nem nőtt fel, nem vált le a szüleiről."

A gyermek tudtára kell adni, hogy nem helyeseljük ezt a magatartást és hogy mi a helyes viselkedés. Türelemmel, szeretettel próbáljuk megbeszélni a problémát, kompromisszumra jutni és terelgetni a gyermek viselkedését. Fontos a higgadt hozzáállás, mert, ha agresszíven viselkedünk azzal gyakran agressziót váltunk ki.